// Nem vagyok egy nagy előtörténet író és nem is leszek soha. Valahogy pont a játék elején nehezen izzítom be a motorokat. Az iromány nem a megszokott stílusomban íródott, ezért is fedezhető fel benne több tagolás. A múltra utaló jelek, korábbi életvitel és egyebek megtalálhatók az előtörténetben, csak észre kell venni. Ne tántorítson el senkit a nem összefüggő szöveg. Olyan amilyen, sajnos minden előtörténetemmel ez a helyzet. xD Hiba is előfordulhat, elvégre elnézhetek valamit.//
Név: Takakura Shuuichi
Ország: Japán
Kor: 17
Nem: Férfi
Felszerelés: 1x alumínium baseballütő (a jól ismert sporteszköz), 1x Colt Python – 9 tölténnyel
Kinézet: Mivel az iskolai rendszer azt kívánja, hogy a diákok egyenruhát viseljenek a hét nagy részén Shuuichi se rohangál másban. A zakót általában begombolva hordja, de előfordul, hogy hetykén a szélnek adja játékszernek, had tépje a drága. Haját folyton hátranyalja mondván, ettől nem csak remekül kitűnik, de tisztelet is parancsol. Az biztos, hogy a búrája miatt a baj mindig megtalálja. Barna szemei veszélyesen tudnak csillogni és ettől a gyávább lelkűek, hamar meghátrálnak, nem úgy, mint a zombik. Haja természetes színe a fekete és ezen nem is változtatott. Az égi meszelő és nehézsúlyú kategóriában aligha indulhat 172 centivel és 61 kg-al.
Jellem: Egy örökké lázongó, forró fejű kölyök. Élete eddigi szakaszában többnyire balhézott és az iskolába, se más miatt jár be. Mivel indulatait nehezen kezeli olykor igen meggondolatlan, emiatt kerül többnyire bajba, de a csapat is mindig ott volt vele. A nyelvét kissé felvágták, és sokszor csípős megjegyzéseket tesz másokra, bár egyesek inkább csak úgy látják, hogy csak túl őszinte. Az adrenalin az, ami igazán hajtja, így soha nem bánja, ha a baj elé kell vetnie magát, még ha az akkora is, mint egy kamion. Nem egy bonyolult személyiség így talán éppen ezért az a mottója, hogy „A túlélésért és a tiszteletért bármit.” Na persze nem szó szerint kell érteni, elvégre megcsonkítani magát mégse fogja.
Előtörténet:
~ Kheh… a francba, hogy ezek mindenhol ott vannak. A srácokat se lehet elérni mobilon. Ike, Homura hol a fenébe lehettek? A suli üres, az egész rohadt város meg olyan, mint valami szellem tanya. ~
Szívem vadul dobog míg kinézek egy sarkon, hogy megnézzem tiszta e a levegő. Sehol egy nyavalyás zombi, ez jó jel. Szerencsére nappal van, ami nagyobb előnyt jelent számomra, mint amikor kijöttem a kórházból. Már akkor se értettem mi a szitu. Nyugodtan fekszek az ágyamban, miután a nyomorult Tengen közép sulisok oda jutattak, na persze a tervük nem jött össze, mert négyen így is szétrúgtuk a seggüket, én meg megúsztam egy könnyebb agyrázkódással. Bekómálok, másnap felkelek, a doki közli ez, és ez van, erre az éjszakára még bent tart, de másnap már mehetek haza. Részemről oké volt a helyzet. Egy kis nyugi sose árt, az ágy se rossz és a még a fiúk is bejöttek a jó hírrel, hogy bosszút álltak a mocskokon.
A Nap már épp megy le, én meg olvasom a mangát, amivel megörvendeztettek, amikor sikítást hallok. Először persze csak az a véleményem, hogy mi a jó édes francnak kell ilyenkor sikongatni. Viszont én is csak emberből vagyok és a kíváncsiságom erős. Ledobtam magamról a takarót és kimentem a folyosóra. Döbbent és tanácstalan arcok néztek vissza rám. Látszott rajtuk, hogy ők se okosabbak nálam. Mivel egy darabig nem történt semmi már mentem volna vissza, amikor megismétlődött a sikítás. Ezúttal viszont tisztán lehetett hallani, hogy nem örömteli dologról van szó. Tipikus, velőtrázó halálsikoly pont, mint a TV-ben. Egy kettőre felállt a szőr a hátamon és kétség sem fért ahhoz, hogy mit teszek. Jól gondoljátok, rögtön felhúztam a nyúlcipőt. Nevezhettek gyávának, de ez nem ugyan olyan, mint amikor két iskola összebalhézik, és egy elhagyatott helyen lerendezik egymás között egy kis pofon parádé közepette. Magamra kaptam kabátomat, felhúztam a cipőmet, és már húztam is el. Talán nem kellett volna. Lent ugyan is őrült módjára falatozott egy nővérből, míg a személyzet többi tagja próbálta megállítani. Ha ez nem lett volna elég az őrült kannibálnak akadtak követői is. Ledermedve figyeltem a jelenetet, de nem volt kedvem megvárni mi lesz akkor, ha engem pécéznek ki. A nagy Shuuichi a Souryuu egyik feje már tizenhét évesen elpatkol valami őrült kannibál miatt. Na ez nem volt a terveim között. Balhés de ugyanakkor pörgős élet az enyém, nem lenne jó rátenni a kerékbilincset.
*
A város többi részén se jobb a helyzet. Lángoló autók, fosztogatás, pánik és kannibálok. Bár van egy sejtésem, hogy mik ezek, nem szívesen mondanám ki. A kannibálok léteznek és ez hihetőbb. Elvégre ki akarná belátni, hogy a megszokott hétköznapi élete felborul, sőt megszűnik létezni pár zombi miatt? Vagy egy hadseregnyi zombi miatt. A helyzet katasztrofális, Tokyo teljesen kifordult magából. Én eközben őrülten futok. A suli nincs messze a kórháztól, így először arra veszem az irányt. Menet közben megpróbálok felhívni pár embert, hogy megkérdezzem, mégis mi folyik itt és nem csak a kandi kamera áldozata lettem. Választ azonban nem kapok. Sőt még kérdezni se tudok, mert senki se veszi fel. Egyre közelebb érek az iskolához, már csak pár méter, látom a kaput, talán össze tudom szedni a bandát és kideríthetem mi ez az egész, aztán ha ezek tényleg zombik elhúzhatunk együtt.
Nem sűrűn csalódtam az életben, de azt hiszem, most kaptam az élettől a legnagyobb pofont. Az udvaron elvétve pár testrészt vélek felfedezni, amitől teljesen felfordul a gyomrom, és ha ez nem elég, ezek a mocskok is itt vannak még. Nem tudom, mi lehet a többiekkel, de innentől nekik kell vigyázniuk magukra. Lehet, hogy halottak, lehet hogy nem, most viszont magammal kell törődnöm.
*
Kétségek között őrlődök egész nap. Ahogy hazaértem elbarikádoztam az ajtókat, és most a szobámban kuporgok, kezemben egy baseballütővel. Szüleim külföldön így miattuk nem aggódok. Elvégre mennyi az esély arra, hogy a világon mindenhol ilyen a helyzet? Hmm? Nincs válasz, gondoltam. A gondolataimat se tudom összeszedni, szinte még mindig nem fogtam fel mi történt. Bunyó, mint majdnem minden nap, kórház, sikoly, kannibál, kannibálok az utcákon, káosz, a szerelvények nem járnak, még több pánik, futás hegyen völgyön át, itthon. Kegyetlen játékot űz a sors minden átlag emberrel, bár ez már nem csak róluk szól, hanem az emberiségről. De ezzel én nem törődök, minek is törődnek, ha most nem tudok belegondolni. Idővel rájövök, azonban ez most várhat.
*
Valahogy túléltem az éjszakát és nem sokkal dél előtt elhagytam a házat. Reméltem hogy az egész egy rémálom és minden olyan lesz, mint a zombik előtt. Azonban csalódnom kellett. A helyzet talán még rosszabb. A káosz az elhagyatott épületeken és járműveken látszik ezen kívül néma csend. Ha vannak is valahol emberek elbújtak úgy, mint én otthon. Nem is tudom, minek jöttem ki. A helyzetet látva viszont áldom az eszem, amiért magammal hoztam az ütőmet, ha megtámadnak, legalább fejbe verhetem őket. Végig megyek az utcákon, de nyomát se látom életnek. Mivel tegnap óta nem ettem, bemegyek a legközelebbi éjjel nappaliba, hogy vegyek valamit. Teljes nyugalomban állok a pénztár előtt várva, hogy jöjjön valaki, had fizessem ki a kaját. Nem tudom mi ütött belém, talán reménykedtem abban, hogy az egész tényleg egy vicc. Játékosan elkiáltom magam „Halló, van itt valaki?”. Választ nem várva indulok ki, azonban ha némi késéssel is, de kapok visszajelzést. Hörgés a hátsó helységből. A kíváncsiságom megint győz, megkerülöm a pultot és ott áll velem szemben a nagy ő. Annyira szexi hogy majd leesik az álla. FUTÁS!
*
Nem érdekel hova csak el innen. Menet közben átestem egy kukán, ami bár arra szolgál, hogy a szemetet dobjuk bele, akkora zajt tud csapni, hogy remek figyelemfelkeltő. Pompás, újabb oszló emberi maradványok. Na azért annyira nem oszlanak, inkább a tegnapi vacsi. Én viszont nem akarok az étlapra kerülni, még nem.
*
Sikerült leráznom a csoszogó rémségeket, plusz menet közben még jobban felszerelkeztem. Szerencsétlen zsernyákot apró darabokra tépték, viszont úgy tűnik, stukkert nem tudnak használni, elvégre akkor miért hagyták volna itt.? Nem mintha én akkor céllövő bajnok volnék, de azért közelről csak eltalálom ezeket a mocskokat. Kilenc töltény, ennyi volt az egykori Mr. Szolgálunk és Védünk ipsénél. Ezzel kell beérni, na meg nem is akarok összeakadni velük. Gőzöm sincs arról, hogy hova tovább. Lehet, hogy haza kéne mennem, de nem szeretném, hogy rám törjenek és ne tudjak elfutni, ha kell. Azt se tudom olyanok e mint a filmekben. Fejbe vágom vagy lövöm őket és kifekszenek? Esetleg megállíthatatlanul jönnek tovább?
*
Döntöttem és most úton vagyok. Még jó hogy párszor motoroztam, mert gyalog vagy bringával elég nagy szarban lennék most. Nem tudom milyen márkájú, ez nem az én asztalom és nem is érdekel. Ott volt, működött, megtankoltam és bár a lopni se szoktam most lelkiismeret-furdalás nélkül lenyúltam. A gazdája feltehetőleg úgy is halott. Így is több gondom volt vele, mint kellett volna. Amikor először beindítottam szerencsémre nem támadtak meg azonban tudtam, hogy ezek a valamik már egy feldőlő kuka hangjára ugranak így inkább toltam, amíg megtehettem. Addig tényleg nem is volt gond, amíg gázt nem adtam. Én nem tudom, hogy eddig ezek hol rejtőzködtek, de a motor bődülő hangjára előjöttek a rejtekhelyükről. Szerencsére a motor gyorsabb, mint a zombik viszont ahogy elhagyom a várost, egyre több szegődik a nyomomba. Remélem, idővel alább hagy a lelkesedésük és békén hagynak. Már csak az a kérdés merre tovább?
Tárgy: Takakura Shuuichi 
Szer. Nov. 14, 2012 2:13 am
